Mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten

Hölgyeim és Uraim. Mint pincér Kosztolányit tartom mesteremnek, írtam, és talán tudják, nem vagyok pincér.

Betűméret:

Ismeretes, ebből még nem következik, hogy Kosztolányit nem tartom mesteremnek — nota bene csak annyi, hogy ha Kosztolányit nem tartanám mesteremnek, nem volnék pincér. De bármennyire vágynék is pincér lenni, Kosztolányit nem mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten mesteremnek. Nem tartom, mert nem tarthatom.

Ma nincs mester, és így nincs tanítvány. Hölgyek, Urak, nektek sincs mesteretek, ti sem vagytok tanítványok.

Nincsen ennek tere. Nemcsak arról van szó talán, hogy az életünk megváltozott, és csenevészebb lett, és se kedv, se idő, hogy valakinek a lábához kuporodjunk; a tanítvány—mester-kapcsolat nem szükségszerűen nagyon személyes, megmaradhat az irodalmi közeledés és közlekedés tárgyszerű határai közt — tehát nem azt ríjjuk vissza, hogy mért nincs az egyes irodalmi lapoknak itt-ott asztala, hanem azt, hogy mért nincsenek irodalmi lapok, ezt ríjjuk vissza.

Mert ha irodalmi mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten nem csupán színvonalat értünk — ez olykor megvolna —, hanem szellemi erőt, sugárzást, fókuszt, egyszerűen egy helyet, ahol otthon vagyunk, akkor mondhatjuk: ilyen hely nincs.

5 TÖMEGNÖVELÉS HACK - 5 Tipp a leggyorsabb tömegnöveléshez! • HARDGAINEREK FIGYELEM‼️

Az, akiről ma itt beszélünk, ban volt annyi idős, mint én most. Én mit unjak? Kitől hidegüljek el, most, 35 évesen, ahogy ez a dolgok rendje, mikor soha nem volt és most már nem is lesz részem az egykorúak olykor mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten, de forró összekapcsolódásában? Lapot alapítani 23 évesen kell. Nincs tehát mester, sok van ilyen, nekem is sokak nem mestereim, nem az, mondjuk, Ottlik, nem mesterem Mészöly Miklós, nem mesterem Vasadi Péter, és így tovább, mert természetesen tanulnunk van kitől; nekem, mondjuk, hogy mi a mondat, azt Ottliktól, szavakat Mándytól, hogy a nem-szó is szó, a szó elhagyása is szó, azt Mészölytől, hogy mi a fény, azt Vasaditól, hogy mi a szenvedés, azt Kornistól, ezt Tandoritól, azt Szőcs Gézától, Tolnai Ottótól, Nádastól vagy Bodor Ádámtól meg Balassától — mindenkitől lehet tanulni, még azt is, ami a legnehezebb, nem is sikerült még istenigazából, azt, például, Nemes Nagy Ágnestől, hogy mi a csönd… Kosztolányi tehát nem mester.

Hanem mi? Kosztolányi a bátyánk. Előbb elmondom, mit értek bátyon, elsőszülött vagyok, megszolgáltam ezt a fecsegést. A báty talán olyan, mint anyánk, de mégiscsak férfi, viszont nem béklyózza annyi minden, mint apánkat szegényt. Vagy… vagy átmenet egy zseniális apa és egy zseniális nagybácsi közt, közel van hozzánk, miként az előbbi, ám nem mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten édes link, miként az utóbbi. De ne kerteljünk: a báty az, aki mindent tud.

Ez nagyon fontos, hogy ismeri a nőket, akikről mi még nem tudunk sokat, de azt látjuk bátyánkon, hogy most hantál, ezek azért nem annyira lényegtelenek, ahogy ő beállítja — de ez a hamisság nem baj, nem nagy baj, fogyás ezetrollal is csak okosodunk, és szép lassan azért el-eligazodunk. Azután ő az, aki midőn nékünk már több napja nem akaródzik fölkelni, és a kérdésekre, miért, udvarias és kitérő válaszokat adtunk, beállít, a hideg csöndben hozzánk lép, erővel nyakon ragad, de nem ordít, mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten ezt várnánk, és olyan komolyan szól hozzánk, mint még soha senki: Ide figyelj!

Én is voltam öcs. Mert a szeretet, ha meleg is vagy melegít: nem pamutgombolyag — és persze mi sem vagyunk: ciccák. Hiányzik belőlünk az egymás iránti keménység, a becsülésen és tiszteleten alapozódó élesség — és már annak is örülni kell sokszor, ha azokkal szemben vagyunk kemények, akiket utálunk.

Ez is fontos, hisz ennek hiányában gerinctelen patkányok volnánk; barátaink és önmagunk iránti lágyságunk viszont butává tesz.

Hölgyeim és Uraim, butulunk. És ez nagy baj; mert miközben elszántan, kissé meghatódva magunktól, tisztességesek kívánunk lenni — a butulás veszélyéről nem volna szerencsés elfelejtkeznünk, mert azután, ha már rendesen zsírégető testformáló lettünk, azt sem tudjuk majd megmondani, miként legyünk tisztességesek… És nem kéne ezt vagy-vagy-ként elgondolni: ha lehet.

Tudjuk, csak úgy érezzük, hogy most, éppenséggel, az adott helyzetben, itt, mégse, talán, sajnos, nem. És ez — a nem — lehet, hogy így van, csak nem szívesen beszélünk róla.

Pedig van, hogy valamit valóban nem lehet megtenni, de mindig meg lehet tenni, hogy kimondjuk: mindezt… Hacsak nem éppen ez az, amit nem lehet megtenni.

Joyce azt mondja: Az országon nem változtathatunk, változtassunk a témán. Kosztolányi Portugáliából érkezett haza. Csak egy hónapra ruccant le az Ibériai-félszigetre pihenni.

Késő éjjel az állomásról jövet toppant be hozzám, porosan-piszkosan. Esőköpenyén még ott volt Lisszabon szele, cipőjén a Tagus fövénye.

Ez a kérdés: hogyan lehet megmenteni egy koraszülött baba életét?

Hajnal felé, amikor asztalunkon tömör ütegben sorakoztak a kéknyelűek s egyéb üres palackok, fogytán volt témánk, mert már legtöbb élő ismerősünket megöltük, és legtöbb kedves halottunkat föltámasztottuk. Az utcán, a dermedt tratoáron csöndesen lépdeltünk egymás mellett, hosszú ballonja lobbant, akár egy súlyos palást.

Elértük, elértük mégis az utcasarkot, kezet nyújtottunk egymásnak, Isten áldjon. Rettentően tudtunk búcsúzni. Hallottuk egymás távolodó, halkuló lépteit.

A hidegben orra piroslott, sálját felhúzta a szájáig, a bandita! Futva távoztam.

A víztorony vékony, magas körvonala rajzolódott az égre. Felcsaptam a kapucnimat, a lámpák alatt megnyúló, majd megrövidülő rideg árnyékom olyan volt, mintha egy rejtélyes csuhás járná az utat, egy ellenreformátor, Pázmány titkos, jó embere. Örültem, hogy Dezső, hogy ő is egyedül van: elviselhetetlennek tűnt volna föl, hogy most rólam valakik — akárhogy! Régebben, nem olyan régen, oly könnyű szívvel bírtam megállani mondjuk egy könyvkirakat előtt, s míg összehúzott szemmel betűztem a távoli könyvek föliratait, azt is láttam a magát tükörként kellető üveglapon, ha mögöttem lendületes karimájú nők álltak meg, vagy midőn az ilyen darabok kimentek a divatból, födetlen fővel, de szagosan, nagy, árnyékos szemekkel — ha pedig egy közeli vagy távolabbi barátom suhant volna tovább a sunyizás és tapintat aggodalmával, akkor megpördültem, s a világ legtermészetesebb hangján köszöntöttem.

S ha beszélgetésünk — természetesen — kissé felületesen mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten is le, a pördülés, mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten öröm lendülete nem csökkent — hogy ott állunk ketten az emberfolyamban, mögöttünk egy könyvesbolt, kultúránk, hazánk, Európa, minden, a barátságunk, e közeli, távoli: töretlen… A beszélgetés esetleges talmisága nem számított, alkalom volt csupán, lehetőség, a találkozás maga kikezdhetetlen.

Elnehezült ama perdület. Nem az elkényelmesedésről van szó, nem ily bűntudattal enyhíthető, igaz, lépten-nyomon tapasztalható árulásról, hanem mélyebb, talán nem is személyes tompaságról.

Mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten szerkezet, a szerkezet — káromkodhatnánk ércesen. Mindez gyakorlat; rájővén, hogy képtelen vagyok nem figyelni a sekélyes szókra, mélyítettem, s a barátok, hisz éppen ez okból is azok, bólintottak a sétáló utca színes forgatagában, s követtek ezen új mederben. Igen ám! De megszakadtán a röpke együttlétnek, egyre nagyobb indulattal fordultam vissza a kirakathoz, acsarogva és üres aggyal nézgélve a könyveket. A slágerre kellett gondolnom, a búcsúzás egy kicsit meghalás, mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten nem bírtam kikerülni.

Kosztolányi csöndje a megoldás ha volna, de nincs, megoldás. Kosztolányi olyan volt, mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten egy természeti jelenség: így értem a csöndet.

A Jirzsi Puna-féle faházacska ablakában állt félmeztelenül, jobb karját enyhén megemelve és behajlítva tartotta, mintha pisztolyt fogna, mutatóujja pedig — penig! A forróság fényes, tört cserepei villództak, ajkamra homok mászott, undorító hernyó, bólintottam, mi lesz velünk, édes öregem, s az inget, a tőle kapott inget átütötte már a tüdő tájékán a sötét vér, a vér.

Ottlik azt írja: A valóság egyetlen pillanata, impulzusa, mozzanata sokkal sűrűbb, hevesebb, káprázatosabb, semhogy bármivel is mérhető volna. Kosztolányi a létezésnek ebből a mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten, absztrakciókra nem bontott mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten ragad meg és ad át mindig valamit abból a nevenincs teljességből, amit tényleg átéltünk.

Valamit, ami felfedezés és mégis ős-ismerős.

Ráismerünk, mint tulajdonunkra. S ahogy mondják: segít élni. Kosztolányi a durván leegyszerűsített látszatvalóságból segít visszatalálni a saját életünkbe, a mindennapjaink teljességébe, ahol a mérhető adatoknak, megfogalmazható tényeknek, vagyis mindannak, amiről azt hisszük, hogy e világban történik, velünk vagy körülöttünk, igen csekély a fontossága.

Vasgyúró papik és mamik

Megmutatja, segít felfedeztetni, felismertetni velünk, hogy életünk folytonossága mennyivel valóságosabb dolgokkal van tele. Miként a novellái is, a történeten messze túl: fénnyel, színnel, ízzel, áhítattal, szépséggel, regényességgel.

A boldogság mindenféle járatával, szintjével, lehetőségével. Igen ám, de elmúlik minden. És mégis Kosztolányi kiegyenesíti a derekunkat: halállal, romlással, kudarccal, bukással, vereséggel mekkora súlyt kell elveszítenünk a héten, füstbe ment reményekkel békében együtt élni rangot ad a nyomorúságnak, méltóságot a katasztrófának, megszépíti — nem, nem szépíti: új, soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának.

A szenvedés is lehet új erőt adó, ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért, a szeretetnélküliségért. Létezni csodálatos, regényes, nagyszerű dolog. Ezzel kezdődik a világ. Ehhez kell, hogy tartsa magát minden dolgában, egész életében, mindenen át: másképp nem tudja megőrizni sértetlenül. Ez Esti Kornél nehéz, szigorú erkölcse; idézet vége.

A 10 leggyakoribb félelem terhesség alatt

A bátyánk főként az, aki otthon van; nem bizonygat, nem hepciáskodik, hol fél, hol nem fél, erényeit nem tiszteli önnönmagában, hibáit tudja. Otthon lenni, említettük, nagyon nagy dolog, mert az otthonosság magától értődő, természetes és nem programszerű érzését nehéz magunkban nem is föléleszteni, de megtalálni.

Pedig minden a miénk. Minden a miénk, ami itt van Bethlen Miklóstól a fröccsöntőkig, Bornemisza Pétertől a lépcsőházban tanyázó denevérekig, Szent Istvántól a kusza, cirkalmas, rohadt hazugságainkig. S mikor így, ezen hatalmas bátyáinkra gondolunk, az nem valami puszipajtáskodás volna, gyanús és kéretlen haverkodás, hanem az az érzés, amely minden írót összetart, és elég naiv akarok lenni ahhoz, hogy ezt ne korlátozzam csupán a saját céhemre — ez a testvériség kissé ódivatú érzése.

Mindez nem magányt oldani van, hanem azt elviselni. Mert szeretünk magányosak lenni, de nem szeretünk egyedül lenni. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.

Köszönjük, üzenetét elküldük a szerzőnek.