Vers, hogy lefogy, Olyan rohadt ez az egész – Zudor János versei

Benső természet, betér a kinti hogy lefogy Szemet, lelket tágító felhő hegyek karéjozta égi tó. Az ég, föld tükrét szívembe biztatón, békét ringató, Mint madár a magas fellegekből nézem e tájat, vers meghallom, A szél hogy lefogy a föld felé folyik, dobog át a végtelen dombokon, És egy lélegzetként dobban a tájjal bensőm is madárszárnyon, S megpihen képzeletem egy faágon.

Az örömkönnyek, mint hogy lefogy szeretetteljes fényvirágként nyílnak, És kikacsintanak a lombokon átszüremlő könnyed körtáncot járó napsugarak.

Majd a sugarak tovább folynak, érzem, szívem folyamló, dalán át megindítón. Így szól lelkemben a jó isteni hang szépen elindítón. Vers a távolságot közel szelídítő, fénybe vers levéllámpások.

Szélhintón kavarognak, majd csendben landolnak, mint tiszta hogy lefogy.

A lélek tavára mosódnak, lebegve hajóznak ég és föld között, napsugarak szárnyán, És a szív végtelen gondolattavába hogy lefogy pillanat, nyugodtan folydogáló szaván, És szabad csendben jelként elsuhan egy fehér madár, S a sugallat hangján, a zord hegyek felett tollpihe száll, Könnyű szárnyon a felhőkön vers a lét nehéz könnyedsége, Hegyek hósapkáira, vers szelíd isteni vers tollpihe nyomot lehel Nyomot hagyva bennünk, messzi vers utakon őrizve lépteinket S a vers természet így betekintett, s a fényes jóra néz a tekintet.

A lelkünkben is, mint egy cseppben ott a mindenség léte, A végtelen lehetősége, mi ott tükröződik bennünk, mint az ég tekintete.

Írta:  Szakács Anna.